Pompor Emese 8.B osztályos tanuló a Diákújságírók Egyesülete és a Paralimpiai Bizottság által kiírt országos pályázaton első díjat nyert interjújával, melyet Richie Osváth-al készített. Nagyon büszkék vagyunk Emesére!
Döme Barbara
„Nem változtam meg, csak két éremmel több van itthon,
mint Rió előtt…”
Kitartásról, álmairól vall a kétszeres paralimpiai
ezüstérmes
Mosolygós
kisfiú ül babakocsiban a „Hajrá Richi” felírat alatt és a reptéri nyüzsgést
szemléli. Mindjárt jön apa, mondja neki az anyukája, majd hozzám fordul, és
arról beszél, bár Áron nézte Richit a tévében, de egyelőre egyévesen nem igen
értette, mit keres apukája abban a furcsa készülékben. A Rióból hazatérő
paralimpikonokat várjuk Ferihegyen, én egy nagy kosarat szorongatok, amelyben
iskolánk, a dunakeszi Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola alsós tanulóinak
rajza van. A kicsik minden sportolónak rajzoltak valami személyeset, s most
rajtam a sor, hogy átadjam az ajándékokat. A kétszeres ezüstérmes Osváth
Ricsire sokan voltak kíváncsiak, így amikor érkezését követően kiszabadult a
tévések gyűrűjéből, én is feltettem neki azokat a kérdéseket, melyek diáktársaimat
foglalkoztatták.
-
Mi történt a lábaddal?
- Évekkel ezelőtt, 2004-ben focizás közben
letört egy porc a térdemben. Többször megműtötték, de 2008-ban egy esés
következtében elfertőződött az operált térdem. Később sajnos már nem tudtam
behajlítani – kezdi történetét az erdélyi születésű paralimpikon.
-
Mit éreztél, amikor kiderült, hogy lábon nem vívhatsz tovább? Mi adott erőt a
folytatáshoz?
- Először elkeseredtem, mert az volt az álmom, hogy
vívni fogok és talán egyszer olimpiai bajnok lehetek. Később a szeretteim,
nevelőedzőim és barátaim segítettek, hogy talpra álljak.
-
Gondoltad, hogy egyszer részt vehetsz a paralimpián? Szerinted a normál
olimpiára eljuthattál volna, ha nincs a térdproblémád?
- Azt gondolom, az életemben szükségem volt egy ilyen
mértékű törésre, hogy még kitartóbban és elszántabban eddzek. Azt, hogy a
normál olimpiára kijuthattam volna, nem tudom biztosra mondani, de ha mégis,
ilyen sikereket nem értem volna el.
-
A korábbi sikereid után milyen érzés volt most a Rióban szerzett dupla ezüst?
- Azt, hogy két érmet tudok nyerni Rióban, nem
gondoltam volna, de így, hogy sikerült, ismét azt érzem, sok munkával,
kitartással és kis szerencsével bármi sikerülhet.
-
Mi motivál, amikor vesztésre állsz egy asszóban?
- Az inspirál, hogy nyerjek. Minden asszónak csak
akkor van vége, ha kezet fogok az ellenféllel, addig küzdenem kell! –
magyarázza Richi, miközben most is elszántság tükröződik a tekintetében.
-
Szerinted eljuthatsz a tokiói paralimpiára is? Ott milyen eredménnyel lennél elégedett?
- Hosszú egy olimpiaia, paralimpiai ciklus, de
szerintem van rá esély, hogy kijussak. Ha már Tokióban leszek, akkor szeretnék
arannyal hazatérni.
-
Szeretnéd, ha a kisfiad majd vívna?
- Jó lenne, ha sportolna, és ha valamiben tehetséges
lesz, azt szeretném, ha kitartóan, alázattal csinálná, a legjobb tudása
szerint, legyen az bármilyen sportág – mondja Richi és közben megsimogatja a
babakocsiban mellette ülő kisfiát, Áront. Egymásra mosolyognak.
-
Szerinted, mikor kellene először a gyerekeknek a sérült emberekről beszélni és
hogyan?
- Minél fiatalabb korban, hogy lássák, ilyen emberek
is vannak és ők szintén nagyon fontosak a társadalom számára. Egy ilyen téma nem
biztos, hogy korfüggő. Talán csak meg kell mutatni a gyerekeknek, hogy így szép
és teljes a világ, ha nem vagyunk mind egyformák.
(Miközben
Richi erről beszél, arra gondolok, milyen igaza van, ugyanis a mi iskolánkban
is jártak bemutatót tartani a paralimpikonok, az alsósok és a felsősök egyaránt
kíváncsiak voltak rájuk, rajongtak értük és azért az eszmeiségért, amit
képviseltek.)
-
Volt valaha hátrányod abból, hogy mozgáskorlátozott vagy?
- Nem éreztem hátrányt, talán csak annyiból, hogy nem
tudok olyan dolgokat végezni, amihez két egészséges láb szükséges.
-
Másképp viszonyulnak hozzád az emberek a
paralimpiai sikered után? Volt megható történeted?
- Kicsit úgy érzem, a gyerekek talán példaképnek
tekintenek így, hogy nyertem két érmet, de azt mondom, nem változtam meg, csak
két éremmel több van itthon, mint Rió előtt.
-
Mit üzensz a mozgássérült gyerekeknek?
- Merjenek nagyot álmodni és tegyenek is az álmaik
eléréséért, legyenek alázatosak a munkában. Ha esetlegesen még sem válnak
valóra álmaik, nem kell csüggedni, mert megpróbálták és az emberek legnagyobb
része még a próbának sem mer nekivágni.
-
Mi lenne a három kívánságod?
- A feleségemmel és gyerekeimmel hosszú boldog életet
éljünk. Ne legyen ennyi szenvedés a világban. Végül újabb három kívánságot
kívánnék – mosolyog a riói hős.
Pompor Emese
